A betegségről és a szenvedésről

Sulla Malattia e sulla Sofferenza
A betegségről és a szenvedésről

Controluce TSI 23.1.94

Eugenio Corecco püspökkel Michele Fazioli készített interjút a ticinoi televízió (TSI) “Controluce” (visszfény, ellenfény) című műsorában 1994 január 23-án. Egész Ticino mélyen meghatódott attól, amit a püspök betegségéről mondott.. Részleteket közlünk ebből az interjúból, hogy azt a püspök nagy emberiességének tanúbizonyságaként ismételten olvashassuk, és hogy az segítségünkre legyen különböző módon szembesülni a szenvedés, a betegség és a halál témájával.

Fazioli: … most újból megbetegedett és gyógykezelteti magát. Ezt jelentette be 7 nappal ezelőtt abban a körlevelében, amelyet valamennyi plébánosához, tehát minden ticinoi katolikushoz intézett. Mons. Corecco, Ön tehát gyakorlatilag azt írta Ticino asszonyainak és férfiainak: “megbetegedtem, gyógykezeltetem magam, fűzzük szorosabbra közösségi kapcsolatainkat”. Miért írta ezt? Miért lépett ezzel a nagyvilág elé?

Corecco: mivel működésem nyilvános, úgy éreztem, helyes volna így tenni. Amióta püspök lettem, nincs is magánéletem, életem magánvonatkozásai szinte teljesen megszüntek. Felelős vagyok rengeteg emberért, ezért nincs okom eltitkolnom betegségemet, sőt a betegség meglétének feltárásával számos szenvedő emberen segíthetek, olyanokon, akik szintén betegek. Aközben jöttem rá erre, hogy Bellinzonából San Giovanniba járok sugárkezelésre. Ilyenkor számos emberrel találkozom, és úgy érzem könnyebb lesz a szívük, ha látják, hogy a püspök is közöttük van és ugyanabban a gyógykezelésben részesül, mint ők. Aztán arra is gondoltam, hogy ezt tanúságtételre is felhasználhatom, ha valóban meg tudnom tenni és elmondhatom, hogyan szembesüljünk a betegséggel, amely komoly dolog, talán a legkomolyabb az életben. (…)

Fazioli: … levelében, amelyet Ticino kanton templomaiban az elmúlt szombaton és vasárnap olvastak fel, ön azt mondja, hogy betegsége által erősítenie kell a hívőkkel való közösséget, a tagokkal, katolikusokkal, akik az Egyházmegye, a luganoi, a ticinoi Egyház részei. Mit jelent az Ön számára a betegség és a közösség közötti összefüggés?

Corecco: Bizony, a betegség érték, ha élni tudjuk igazi jelentésében. Az előbb mondtam, hogy a betegség az életnek rendkívül komoly vonatkozását hozza felszínre, annál is inkább, mivel a halál lehetősége is megmutatkozhat. Ezért a betegség az embert saját magával szembesíti, új dimenziót ad neki. Az ember “befejezettséget” érez magában, de ezt csak akkor fedezi fel igazán, amikor ez a benne levő egzisztenciális, mondjuk metafizikai befejezettség a test betegségén keresztül nyilvánul meg, és a testi betegségből megérti, hogy ideje meg van számlálva, rövidebb annál, mint amennyire az egészséges ember gondolhat. A betegség tehát arra kényszerít vagy sürget, hogy sorsunkra gondoljunk, életünk értelmére és halálunk vagy elenyészésünk értelmére is. Ilyen értelemben tehát a betegségnek belső értéke van, és ez a belső érték mindenkinél közös. Ha tehát a betegséget jól éljük meg és közöljük másokkal, megmondjuk másoknak, tanúságot teszünk mások előtt, hogyan kell a betegséget megélni, másokat ugyanebben a tapasztalatban gazdagítjuk. Meg az is igaz, hogyha két ember ugyanazt tapasztalja, közelebbi barátságba kerül egymással. Így van ez a vallási és lelki tapasztalat terén is.

Fazioli: egy hétfői cikkében a Corriere del Ticino című lap igazgatója, Sergio Caratti azt mondta, hogy a püspöki levél szövege nem hangol szomorúságra, ellenkezőleg derűre hangol, imára szólít és alapjában véve egy kis pásztorlevél, amely felér egy tanítással arról, hogy egy keresztény milyen magatartást tanúsítson, ha szembesül a betegséggel. A levél így is olvasható, szinte lelkipásztori eligazításként?

Corecco: igen, minden bizonnyal, Carattinak tökéletesen igaza van, talán túl is lőtt a szándékomon; nem is állt szándékomban pásztorlevelet írni, nem is láttam előre, hogy ennek a kis szövegnek ekkora visszhangja lesz, pedig valóban nagy visszhangja lett, annyira, hogy tengernyi levelet kaptam ezekben a napokban.

Fazioli: és természetesen nem válaszolhat mindegyikre.

Corecco: nem válaszolhatok mindenkinek. Ha majd a Szentföldön leszek, megkísérelem, hogy egy képeslapot küldjek. Mindenképpen megköszönöm mindazoknak, akik nekem írtak és nagyon gyakran visszatérnek arra, amit a levelemben mondtam. Csodálatos írások érkeznek, ebből megérthetjük, hogy a látszat ellenére sokan mély lelki életet élnek és érzékük van ezekhez a dolgokhoz. Számomra nem ez az első eset, mert már első műtétem alkalmából is óriási halom levelet kaptam. Ebből megértettem, hogy…, igenis szinte azt merném mondani, hogy betegen nagyobb hasznára vagyok az embereknek mint egészségesen.

Fazioli: e szerint azt kellene mondanunk, hogy bizonyos módon a betegség, a fájdalom, sőt modhatjuk a kereszt, szinte kívánatos dolgok. De ez talán kissé pesszimista beállítás, mivel a szenvedés akarása is téves dolog.

Corecco: nem, a szenvedés valóban nem kívánatos senki számára, egy püspöknek sem, hiszen az Egyház arra tanít bennünket, hogy imádkozzunk egészségünk megmaradásáért. A bajok kegyelemmé válhatnak bekövetkezésük után, akkor már igen, de igyekezetünkön múlik, hogy sikerül-e nekünk ezt az önmagában negatív tényt átalakítani, mégpedig a személyiség újjáépítésének és a másokkal való kapcsolatok kialakításának momentumává. Egyébként a keresztény embernek az efféle dolgok megélésének képességén túlmenően mindig van kiútja, mert mindig értelmet adhat betegségének, tudván, hogy Krisztus, aki a kereszten meghalt, társa a szenvedésben.

Fazioli: Ön egy interjúban erről szólva azt mondta: “a betegség mindent kérdésessé tesz: meggyógyulhatunk, meghalhatunk, megváltozhat hátralevő életünk, azon csupasz tény elé állít, hogy személyünknek van egy jelenlegi és jövőbeli sorsa”, és ugyanebben az interjúban, amelyet a Corriere del Ticino című lap igazgatója készített, azt mondja: “a beteg, még ha nem is kellene belsőleg kifejeznie magát az imával, mély gondolatokat lát át és regisztrálja azokat. Lázadó érzések támadnak benne saját sorsa ellen, szereti Istent vagy gyűlöli, igent mond neki vagy igazságtalanságot kiált, végső soron tehát az ember vagy imádkozik, vagy átkozódik, de a kórházi ágyon mindig valami mélyebbet és ezért lelkibbet él meg”.

Corecco: ez igaz, nem azért mert kigondoltam, hanem azért, mert megéltem. Engem is megrohamozott a lázadás, a sok rémkép, az értetlenség, a félelem, nem annyira most, mint inkább a múltkor. Az a félelem, hogy eltűnök a semmiben, a hit ugyanis nem küszöböli ki az emotivitást (fokozott érzékenységet), nem küszöböli ki az emberek félelmét, legalábbis nem mindenkinél, mivel még a meghalásnak is annyi módja van. Van, aki örömmel hal meg, míg más félelemben, mindenki másként reagál…, még Jézus Krisztus is félelemben halt meg, mélységesen félt a haláltól, mivel úgy érezte, hogy elvész a semmiben. Mindezeket a dolgokat én is átéltem, felfedeztem magamban. Mivel eddig nem tudtam, hogy az ember így is élhet, ezáltal gazdagodtam. A hit döntés, amely fenntart és lehetővé teszi, hogy ne engedjük át magunkat ezeknek a dolgoknak. Ha ezeket megtapasztaltuk, nem mindegy, hogy kísértésnek érezzük vagy pedig átöleljük az életnek ezt a megoldását.

Fazioli: a katolikusokhoz írt levelében kéri imájukat és azt mondja a plébánosoknak, hogy “ti segítséget nyújthattok nekem imáitokkal és elkötelezettségetek megújításával”. Meggyőzően mondja, hogy “ebben az esetben is a kölcsönös ima és a közösség mély imája lesz az az erő, amely a mélyebb egység kötelékét hozza létre közöttünk”. Így hát Ön mit kér a ticinoi katolikusok imájától?

Corecco: két dolgot kérek, ugyanakkor egyik fontosabb mint a másik, de emberileg a fontosság sorrendje megfordul. Gyógyulást kérek, de mindenekelőtt azt kérem, hogy jól élhessem meg a betegséget, mivel ez fontosabb a gyógyulásnál. Egyébként egy zsoltárt idéztem, amelyet 50 éven át olvastam, de értelmét mégsem fedeztem fel soha, mivel az imákat csak olvassuk és ismételgetjük, míg váratlanul fény villan fel agyunkban és egy olyan mondat mély értelmét fedezzük fel, amelyen eddig ezerszer átsiklottunk: “a Te kegyelmed fontosabb az életnél”. Ki tudja hányszor olvastam már ezt a mondatot, ki tudja, hányszor idézték már a papok, szerzetesnők és világi hivők a vasárnapi dicséret imádkozásakor. Váratlanuk fogtam fel e mondat mély igazságát.

Fazioli: ahhoz talán, hogy a hit élővé váljon, testet kell öltenie a valóságos életben.

Corecco: az emberi tapasztalat bizonyára érezhetővé teszi és próbának veti alá a hit igazságát, mivel a hitet azért kaptuk, hogy jobban megértsük emberségünket és emberi sorsunkat. Nem azért, hogy mással pótoljuk, hanem hogy jobban megértsük, mivel a hit nem az élet alternatívája, hanem az emberre és Istenre vonatkozó igazság feltárása. Általa jobban éljük meg azt, amit csinálunk. Úgy is mondhatnám, hogy a Hit saját sorsunk elfogadása. (…) Van itt egy imám, amelyet egy hölgy küldött nekem. Az emberek sok mindenfélét küldenek nekem, egyebek között rendkívül jelentős és szép imákat. Ez egy IV. századi pap, Nazianzi Szent Gergely imája, aki egyben filozófus és költő is volt. Egyszer megbetegedett. Képzeljétek mit jelentett a IV. században megbetegedni, mit jelentett meghalni. Ezt mondja imájában: “adjál erőt Uram, mert most megsemmisültem”. Látta a halált és a gyötrelmet: “szám hangosan szólott Rólad, most hallgat”, majd így imádkozik: “Uram, adj erőt, ne hagyj el, mert újból vissza akarok térni egészségben, hogy nevedet kiáltsam mindenki felé”. Én szinte féltem az Urat arra kérni, hogy gyógyítson meg, mivel ezt mondtam: miért kivételezzen velem, amikor annyian meghalnak. De amikor ezt a mondatot olvastam, többet kezdtem imádkozni, mivel én is akarom hirdetni az Urat. “Uram, erősségem, ne hagyj magamra”. Ezek az imák feltárják az ember szívét.

Fazioli: Az a tény, hogy ezeket az imákat küldik, azt jelenti – és ezt Ön is mondta – hogy betegsége alatt a kapcsolatnak még erősebb, még nyíltabb fonalát sikerült létrehozni, amelynek igazibb az értelme, mint a hivatali öltözékében megjelenő, intézményét képviselő püspökkel létesült kapcsolatnak.

Corecco: Ezért mondom, előfordulhat, hogy betegen hasznosabb lehetek, mint egészségesen.

Fazioli: a betegség talán az idő kérdését is felveti, mivel ez a szenvedés, a gyógykezelés, a gyógyulás ideje. Meg az is érzékelhetővé válhat, hogy talán ez a végső idő. Egyszóval az élet igazi elfogadásával minden perc értékessé válik.

Corecco: a betegség ideje a kedvezőbb idő lehet és ennyi elég. (…)

Fazioli: … Ön többek között sugárkezelésben részesülő emberekkel is találkozik Bellinzonában?

Corecco: Ezek bizony olyan emberek, akik üdvözölni akarnak engem. Egy hölgy, aki üdvözölt engem, előttem lépett be azon ápolónők közé, akik engem is kezeltek. Ők mondták nekem, hogy a hölgy boldog volt: “végül sikerült a püspök kezét megérintenem”. (…)

Fazioli: mons. Corecco, Ön tehát úgy fog élni, hogy megosztja a gyógykezelést, a betegséget, a lehetséges fájdalmakat, a szenvedést, mindent együttvéve valamiféle intenzívebb életben, még ha bizonyára azt kell kívánnia, hogy ne kelljen szenvednie és hogy a gyógykezelés eredményes legyen.

Corecco: voltaképpen nem a fizikai szenvedésről van szó, mivel ez napjainkban könnyen kezelhető, ha nem is küszöbölhető ki teljesen. Tehát nem erről van szó. A betegség ma egy lelki tényező, amely bár nehezen élhető meg, mégis lehet értelme.

Fazioli: Ön bizonyára tudja, hogy most ezekkel a szavakkal a tévén keresztül sok beteghez is szólt.

Corecco: Örülök ennek a lehetőségnek, mert ezt a vonalat talán elhanyagoltam. Ugyanis amiatt, ami a közvetlen apostoli küldetésem és amit én elsősorban végzek, a fiatalokra vetettem magam. Ennek során egy tapasztalatból, egy személyes történetből indultam ki, abból, ami ezekben a dolgokban az erős oldalam. Pedig már annyiszor mondtam magamnak, miért nem látogatok el legalább havonta egyszer, egy egész napra egy kórházba, hogy találkozzam az emberekkel. Most megvan rá az alkalmam megmondani nekik, hogy bizonyára mindegyikükről megemlékezem, ugyanabban a helyzetben vagyok, mint ők és nem kívülről megyek vigasztalni, mert… vigasztalni annyit jelent, hogy igaz szavakkal segítünk az embereknek élni, szavakkal, amelyek segítenek nekik, hogy helyzetüket jól éljék meg és ne takargassák azt. Ezért írtam meg levelemet, hiszen a betegséget nem kell titkolni, hanem meg kell élni.

A betegek szentsége
Lourdes, 94.9.25
A betegek szentségének kiszolgáltatására mondott szentmisén elhangzott szentbeszéd

Kedves testvéreim és nővéreim az Úrban!

Hosszú története van annak, amit ebben a szertartásban – a betegek szentségének kiszolgáltatásában – végzünk, e történet az Apostolok idejére nyúlik vissza. Az első közösségek valóban igyekeztek megérteni azt, hogy a Jézus Krisztusban való hitközösség milyen következményekkel járhat a keresztények közötti kapcsolatban és ezt a kapcsolatot liturgikus és karitatív cselekedetekre fordították le. Ily módon intézményesítették azt a felismerést, amelyre azután jutottak, hogy elmélkedtek Krisztusnak a Boldogságokban elhangzott szavain: “Boldogok a szomorúak, mert majd megvigasztalják őket”. Szent Jakab, akinek leveléből (az 5. fejezetből) az olvasmányt vettük, egy napon azt írja a keresztényeknek: “Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház előljáróit, és azok, miután megkenték olajjal, imádkozzanak fölötte, kérvén az Urat.A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése”. Ez akkor új tény volt az emberiség történetében. Addig a betegek ágyához mindig a gyógyítás emberei mentek el, a papi rend emberei csak kivételesen. Nagyon jól tudjuk, hogy a betegeket számos kultúrában elkülönítették a közösségtől, magukra hagyván őket. Szent Jakab megérti, hogy nem lehet így élni. Felismeri, hogy össze kell hívni a betegek köré a papokat és a keresztények közösségét, ezzel jelezve, hogy az egyháznak magára kell vállalnia azokat, akik kebelén belül megbetegedtek. Az emberiség történetének ez az új ténye nagyon szép cselekedet, amelyet csak akkor lehet elvégezni, ha komolyan vesszük Krisztusnak azt a meghívását, hogy a szomorúakat vigasztaljuk meg: “Boldogok a szomorúak, mert megvigasztalják őket”. És ebből jött létre a betegek szentsége. “Miután megkenték olajjal az Úr nevében – az olajat általános gyógyszernek tartották, amely bizonyára sok fizikai fájdalmat enyhített – imádkoztak fölötte”. Gyülekezésre hívja a papokat és az egész közösséget, hogy jöjjenek össze a beteg körül, viseljék gondját, kenjék meg olajjal és imádkozzanak vele, mivel “a hitből fakadó ima megszabadítja a beteget”. Az Úr talpra állítja, és “ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer”. Megszabadítja őt, bizalmat adva neki: a beteg hasznosnak érezheti magát, valakihez tartozónak, nincsen elhagyatva. Ez a megszabadulás első jele, amely gyógyulásban is kifejezésre juthat. Nagyon jól tudjuk, hogy a betegekért mondott ima, amint azt Lourdes bizonyítja, különös kegyelmeket is hozhat, ha nem éppen csodát. Ez a tény a keresztény kultúra jellegzetes sajátsága, a keresztényekének, akik egyszerre csak gondjukba vették saját betegeiket, valamennyi közösségben. Ezt tesszük ebben a pillanatban is, határozott formát adva annak, aminek megtételét Szent Jakab kezdettől fogva ajánlotta a keresztényeknek. Tudatosítani kell tehát magunkban, hogy nemcsak egy egyszerű szertartást végzünk, amelyre talán nem is lenne okvetlenül szükség, hanem annak a hét Szentségnek az egyikét szolgáltatjuk ki, amelyek a keresztény ember és a keresztény közösség életének alapvető cselekedeteihez tartoznak, és amilyen a Keresztség, a Bérmálás, az Oltáriszentség, a Házasság Szentsége is. Az összes többi Szentséggel együtt tehát van még egy Szentség, amely nemcsak elkiséri az egyes embereket jövőbeni útjukon, hanem azoknak az embereknek is kísérője, akiket megpróbálnak a szenvedések, sőt akik a halál küszöbén állnak. Már egymagában nagy vigasztalás, ha ezeket a dolgokat tudjuk és számolunk azzal, hogy az Egyház, vagyis valamennyi keresztény közösség kötelessége a beteg emberekkel foglalkozni. Ez magából a természetéből, a létéből fakad. Ennek az imának, a betegekre öntött olajnak megváltó ereje van, megmenti az emberek szívét, megindítja belső megtérésüket, a fájdalom könnyeit fakasztja bűneikért, megvigasztal, segít a betegséget meg a halált is elfogadni, sőt a fizikai megszabadulás adományában is részesít. Nehéz megmondani, hogy az Oltáriszentség után melyik Szentséget kedveljük a legjobban, de a Betegek Szentsége emberségünk legmélyebb húrjait érinti, mivel az ember, ameddig egészséges, jól él, de aggodalom tölti el, mihelyt beteg és felismeri, hogy halála is közeledhet. Ez a Szentség kifejezi az Egyház szeretetét, a ti szereteteteket valamennyi beteg ember iránt. Már pedig a szeretet a keresztény tapasztalat csúcsa; hiszen mindennek, amit cselekszünk és amit mondunk, a kölcsönös szeretetbe, a közösségbe kell torkollania. Ez olyan Szentség, amely, ha igazán jól éljük meg, maga az Egyház lényegét fejezi ki, az utolsó rációt, amelyért az Egyház létezik: bűneink bocsánatát. “Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”. Mi most mindenki előtt bocsánatot kértünk Istentől, mivel elismertük bűnösségünket, elmondtuk a Hitvallást és most együtt imádkozunk. Számot adtok-e magatoknak arról, hogy mennyire megvigasztalódik az, aki érzi, hogy a többi imádkozik testi és lelki szabadulásáért? Magam részéről most nagyonis megtapasztalom ezt. Kívánom, hogy minden köztünk levő beteg megélhesse ugyanezt a tapasztalatot. Érezze meg, hogy az egész egyházmegyei közösség érte imádkozik, az ő szabadulásáért, amelyet azáltal is megkaphat, hogy szíve megbékél a halál gondolatával, elfogadva azt a tényt, hogy meg kell halnunk. Ez a legnagyobb dolog, amelyet nekünk az életben sikerre kell vinnünk, mert az életben a halál a legfontosabb momentum. Terjesztenetek kell e Szentség jelentőségének megértését a keresztények között. Hiszen ezt napjainkban egy rövid szertartásra redukáljuk, amelyet szinte titokban végzünk az utolsó pillanatban, nehogy megijesszük a beteget, holott ez az a Szentség, amelynek a beteg segítségére kellene lennie, hogy tudatosan magára vállalja helyzetét. Mi viszont elferdítettük. Vissza kell állítanunk régi jelentőségét közösségeink legmélyéig és részt kell vennünk az egyházközségben a betegek szentségének kiszolgáltatásában. De ahhoz, hogy jogosan részt vehessünk, előszöris figyelmeseknek kell lennünk a betegek iránt, támogatva, látogatva őket, segítségükre sietve. Miután ezeket hallottuk, mélyedjünk el egy pillanatra, mert mindaz, amit éppen elmondtam nektek, ebben a pillanatban válik valóra.

A szentmise végén

Miután befejeztük ezt a liturgiát, amelyben az Eucharisztia és a Betegek Szentségét celebráltuk, valamennyieteknek köszönetet szeretnék mondani azért, hogy szüntelenül imádkoztatok gyógyulásomért: nagyon kiváltságosnak érzem magam. De ajánlom nektek, hogy ne feledkezzetek meg a közöttünk levő többi betegről sem. Vannak közöttük papok is, Mons. Franco Biffi, Mons. Willy Albisetti Chiassoból és Don Cipriano Vianini, akikről nem szabad megfeledkeznetek. És gondoljatok mindazokra az emberekre is, akik különböző módon lemészárolva halnak meg anélkül, hogy megkapnák a betegek szentségének vigaszát. E zarándoklat témája: nyíljunk meg az egész világ, az egész emberiség fájdalma előtt, mert ez nagyon fontos a lelkünk üdvösségéért. Nem élhetünk úgy, hogy csak magunkra gondolunk, még imádságunkban sem tehetjük meg ezt. Értelmünk táruljon ki az Egyház minden szükséglete előtt. Használjátok ki ezeket az alkalmakat, amelyek nagyon kedvezők arra, hogy imáinkba mindazokat belefoglaljuk, akik a világon szenvednek, különösen azokat, akik nagyon igazságtalan módon szenvednek. Ez fontos növekedési momentum saját személyünk tekintetében. Azt javasolom nektek, hogy imádkozzatok mindazokért, akik imáitokra hagyatkoztak, mivel könnyű erről megfeledkezni. Erre gyakran figyelmeztetem a hívőket a zarándoklatok során, mivel mi is mások imáiba ajánljuk magunkat, mielőtt zarándokútra indulnának. Az ima a legmélyebb mód arra, hogy mi keresztények egymással kapcsolatba lépjünk. Krisztus Misztikus Testében – amelynek részei vagyunk – a kölcsönös ima a közlés legmélyebb és legbiztosabb módja.

A “Harmadik Életkor”
nevű Ticinoi Társaság (ATTE)
találkozója
Lugano, 94.10.3.

“Engedjétek meg nekem, hogy megkíséreljek párhuzamot vonni a súlyos betegség és a harmadik vagy negyedik életkor között – bizonyára nem azért, mintha ezek az utóbbiak azonosak vagy az élet betegsége lennének -, még ha szórványosak lennének is, a testi és lelki szenvedések jeleit viselik magukon. Eltekintve a betegség és a harmadik életkor közötti nyílvánvaló különbözőségtől: a két helyzet egyik tényezője – az idő – közös. Egyik esetben éppúgy, mint a másikban az ember ráeszmél arra, hogy az idő szorongatja; az idő már nem ugyanaz, mint egykor, amikor még úgy lehetett élni, hogy erre nem gondoltunk. Az idő egy súlyosan beteg vagy idős személy látóhatárán állandóan jelenlevővé válik . Intenzívvé válik és nagyobb pontossággal írja körül az életet, kiemelve abból nemcsak annak végességét, de elsősorban értékét is. Az idő jelenlevővé válik életünkben, többé nem kerülhetjük el, megfeledkezve róla úgy mint amikor egészségesek vagy fiatalok voltunk. Ez a megállapítás nem teljesen negatív értékű, mivel pozitív tapasztalatként élhetjük meg és kell is megélnünk. Ami engem illet, rájöttem arra, hogy ebben a helyzetben az élet lényege koncentrálódott, sokkal nagyobb egzisztenciális sűrűséget érve el, mint annak előtte. El tudom képzelni, hogy közületek is nagyon sokan rájöttek már erre. Az élet olyan sürgősségi dimenziót ölt magára, amilyet azelőtt nem is gyanítottunk, mégha reálisan számíthattunk is gyógyulásra vagy hosszú életre.

Érthető, hogy az idő, amely amúgy is megismételhetetlen, most még rövid is lett, ezért intenzívebben kell megélnünk és értékelnünk mint azelőtt. Ez bizonyára nem arra vonatkozik, amit még megtehetünk, hanem arra, amit bensőnkben megélünk, szembe kerülve önmagunkkal és saját sorsunkkal. Ebben a perspektívában a múlt másodlagossá válik: mivel még urai vagyunk önmagunknak, igazán csak a jelen idő számít. Hiszen csak ha a jelenben élünk, élhetjük majd a jövőt a Kongresszus témája szerint: Én voltam, én vagyok, én leszek. Az idő által szorongatott lelkiismerettel együtt egyre világosabban jön felszínre saját magányunk. Hiszen vagy nincsen már senkink, aki úgy kísérne minket az életben mint fiatal korunkban, vagy ha betegek vagyunk, rájövünk arra, hogy sokak szerető szolidaritása ellenére – ami bizonyára nagy segítségünkre van – senki sem léphet saját személyünk helyébe. Két és fél évvel ezelőtt, egy egész napig tartó kórházi vizsgálat után éreztem talán először, hogy magány vesz körül. Az orvos szeretete jeléül még megkínálhatott volna egy csésze teával, amit elkortyolgathattam volna, de ennél többet nem tehetett volna. Azután egyedül kellett számot vetnem önmagammal. Még ezzel a megállapítással sem szándékozom az időt valóban negatív jelentéssel terhelni. Még a magány is, amely bizonyára mindig jelen van személyünkben, lehetőséggé válhat önmagunk jobb megismerésére, kell is, hogy azzá váljon. Annál inkább, mert soha sincs túl késő ahhoz, hogy az élet és sorsunk értelme bennünk tudatosodjon. A végső pillanatban is utólérhet bennünket, és ez elég. A bizonyosság, hogy az idő szorít és új emberi intenzitással terhelődik meg, éppúgy mint az a képesség, hogy nagyobb érettséggel vessünk számot magányunkkal és így személyünk megismételhetetlen értékét fedezzük fel, a betegség és az öregség két közös, mélyen pozitív vonatkozásának tűnik nekem. Segítenek nekünk nagyobb méltósággal, sőt nagyobb meggyőződéssel megélni jelenlegi, elmúlt és jövőbeli életünk értelmét. Mindenki megtalálhatja majd egyéni megoldását azokban az értékekben, amelyekben mindig hitt. Ez az, amit nagyon alá tudok támasztani, ezért azt kívánom, hogy ti mind megtehessétek, hogy ne éljétek a harmadik és negyedik életkort siránkozásban, búskomorságban vagy lemondásban, hiszen egy keresztény részére normális állapot, hogy ezt az új bensőséget imára fordítsa. Egy hívő ilyen élethelyzetben nem kerülheti el, hogy eredetére gondoljon, a mindennapi dolgok közepette intenzívebb kapcsolatot létesítve az Úrral, akiről tudja, hogy saját léte tőle függ. Ez az életnek olyan értelmet ad, amellyel a magányban is élhetünk, mivel a belső imádságban a keresztény végül társaságot keres és talál is magának, amelynek az a rendeltetése, hogy véglegessé váljon. Ha ez a tanúságtételem hasznotokra válik abban a tekintetben, hogy egyre intenzívebben és szívetekben nagy biztonságban éljetek, akkor nagyon örülök annak, hogy ezt közölni tudtam veletek.”

A betegségről
és a szenvedésről
Trevano, 94.11.27.

A püspöknek nemcsak az a feladata, hogy az Evangéliumot, az Igét hirdesse, hanem az is, hogy rábízott híveit ennek megélésében konkrétan segítse. Valóban konkrétan segítenie kell a híveket abban, hogy az Evangéliumot a mindennapi életben képességeik mértékében valóra váltsák. Ezért hiszem, hogy nem vonhatja ki magát az alól, hogy tanúságot tegyen arról a módról, ahogyan a betegséget megélte és ahogyan az megélhető. A betegség ugyanis az emberi élet szerves része. Ha az életből kihagynánk a betegséget, nem lennénk őszinték, nem fednénk le az egész emberi létet, sőt nem fednénk le emberi tapasztalatunknak egyik lényeges részét. Társadalmunk mégis arrafelé tendál, hogy a betegséget a társadalmi élet kontextusán kívül helyezze. Bár egyfelől nagyon sokat tesznek a betegek megsegítésére és a betegség leküzdésére, másfelől rosszalják is azt. Hiszen senki sem beszél szívesen saját egészségi problémáiról. Az élet legfőbb értékének pedig az emberek gyakran az egészséget kiáltják ki. “Fő az egészség”; “az a legfontosabb, hogy egészségesek legyünk”: ezt a véleményt halljuk állandóan nemcsak a világ fiai között, hanem a Jézus Krisztusban hívők között is. Az élet legfőbb értékét gyakran a jó egészség értékével azonosítják. Az egészség bizonyára fontos előfeltétele annak, hogy az életben reánk váró feladatokat elvégezhessük, de nem előfeltétele az igazán értékes életnek. Még azok az emberek is, akik szenvednek, akik keményen szembesülnek a betegséggel, vagy akik egész életük folyamán betegek, nagyon nagy emberi tapasztalatot élhetnek meg és létüknek felbecsülhetetlen értéket adhatnak. A betegség, ha jól éljük meg, az életnek gyakran nagyobb értéket ad mint maga az egészség. Ez késztetett a Caritas meghívásának elfogadására és köszönöm, hogy eszükbe jutott meghívni engem, alkalmat adva tapasztalataim elmondására, de főleg azt, hogy mindazon emberek elé kívánnak menni, akik tartós betegségben szenvednek. Köszönöm a Caritasnak, mivel egyedül a Caritastól jöhetett az a gondolat, hogy megkérjék a püspököt, beszéljen betegségéről a nyílvánosság előtt. Hiszen tapasztalatom szerint a Caritasban tükröződik az, amit az Egyháznak a társadalomban tennie kellene. Nem rendezhetünk ugyanis minden héten egy “Controlucet”, csak életünkben egyszer. Mégis vissza szeretnék térni erre a kérdésre, bár más megfogalmazásban, ha nem is kértek fel erre, mert meg vagyok győződve arról, hogy segíteni tudok rajtatok betegeken és talán rajtatok egészségeseken is. Akkor is, ha nem vagytok abban a helyzetben, hogy megértsétek, mi is a betegség értéke. Segíteni szeretnék nektek a létet olyan mélységben megélni, hogy az még a fizikai szenvedésnek is értéket adjon. Az egészségesek nehezebben érthetik ezt meg, így voltam én is vele míg beteg nem lettem. Szinte sohasem vetettem fel magamban a betegség okozta szenvedés problémáját. És nem gondolom, hogy sokat megértettem volna a betegségből azáltal, hogy ilyen tárgyú tanulmányokat vagy könyveket olvastam. Hiszen csak akkor sikerül igazán megértenünk életünk lényegét, ha figyelmünket a megélt tapasztalatra irányítjuk. Csak a tapasztalat tudatos átélésével szerezhetünk mindig útbaigazítást életünhöz. Visszagondolva arra a nagyon szép tapasztalatra, amelyet minden évben szerzünk és amelyet az idén is szereztünk, megkérdeztem magamtól, hogy a mi Egyházmegyénk miért érzi annak szükségletét, hogy betegeit Lourdes-ba vigye. Ez nem terv, még kevésbé egyszerű karitatív cselekedet, nem csupán segítségnyújtás ahhoz, hogy a betegek a Szűzanya lábaihoz eljussanak, ahol a lelki vagy testi gyógyulás kegyelmét kérhetik. Gondolom, hogy az Egyháznak ez a cselekedete, hogy betegeit összegyűjti – és az Evangélium arra emlékeztet, hogy ez a jelenség Jézus személye körül vette kezdetét -, mélyebb szükségletből fakad, olyanból, amely meghaladja az egyes személyek igényét és helyzetét. Szükségét érezzük annak, hogy kimondjuk és megmutassuk a betegség prófétai értékét. Ezt bizonyítja a keresztény közösség tapasztalata a keresztény népen belül. Amikor betegeinket Lourdesba visszük, ezt a funkciót akarjuk világosan kifejteni, a betegségnek ezt az értékét, nyílvánosságra hozva azt, ami a betegség önmagában. Mert a betegség mindig a halál jele. Ez a betegség prófétai értéke. Hiszen bárki közülünk, ha olyan betegség éri, amely már rövid időn belül halállal végzőhet, előre érzékeli földi életünk utolsó pillanatát, a halál pillanatát. Ez pedig az emberi élet legfontosabb pillanata, az átmenet ebből az életből az eljövendő életbe. A betegség a halál pillanatának jeleként és figyelmeztetéseként lép közénk, hiszen a halált minden ember meg fogja élni. Nekünk emlékeztetnünk kell a betegségnek erre az értékére, szüntelenül emlékeztetnünk kell mindenkit közülünk, mivel a halál létünk legfontosabb pillanata. A betegség segítségünkre lehet abban, hogy megértsük a halál jelentőségét, hogy felfogjuk, milyen nagy a földi életünk végének pillanata. Valóban segít nekünk előre megértenünk sorsunkat – innen a prófétai jellege – és azt, hogy mennyire szükségünk van egy Másikra, Valakire, aki nagyobb nálunk. A betegség, ha jól éljük meg, egy pedagógiai momentum az ember életében, amely minden másnál jobban segíthet minket felfogni azt, hogy kik vagyunk mi és hogy Ő ki és hogy Ő mennyivel nagyobb nálunk. Abból, amit tapasztaltam, de leginkább az evangéliumi kinyilatkoztatásból betegségünk idején megérthetjük, hogy igazán hajlandók vagyunk-e az életben az Ő akaratát teljesíteni. Az igazi probléma egy keresztény részére életének végén elsősorban nem az, hogy sikerül-e neki bocsánatot kérni bűneiért, sőt életgyónást végezni. Az igazi probléma, amely megoldásra vár, akkor is, ha meggyónunk, akkor is, ha a betegek szentségében részesülünk, hogy sikerül-e igent mondanunk a bennünket hívó Úrnak. Ettől az igentől félünk. Nem könnyű az élet során igazán, kibúvók nélkül igent mondani az Úrnak. A Miatyánkot imádkozva ezerszer is elmondjuk, de gyakran értelmi fenntartásokkal élünk. “Igent” mondunk az Úrnak, de tervünkre, akaratunkra is. Nem annyira arra kérjük az Urat, hogy legyen meg az ő akarata, mint sokkal inkább arra, hogy fogadja el kérésünket, hogy tegye meg a mi akaratunkat. Ez ugyan nem tiltott dolog: valóban kérhetjük az Úrtól azt a kegyelmet, hogy teljesítse kívánságunkat, de azzal a kiegészítéssel, hogy számunkra mindenképpen a legfontosabb Isten akaratának teljesülése. A halál problémája az, hogy tudnunk kell megélni, igent mondva az Úrnak, azt mondva neki, hogy “kész vagyok menni”. Ez egyszerűnek tűnhet, de a valóságban nagyon nehéz. Erre a betegség készít elő bennünket, mivel a betegség folyamán szinte ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat, mint a halálban. Ezért sokkal fontosabb betegség által meghalni, mint váratlanul. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy legjobb lenne váratlanul meghalni, hogy ne szenvedjenek, ne legyenek tudatában annak, ami történik, hogy másoknak ne okozzanak kellemetlenséget. Így nem lenne szabad keresztény embernek beszélnie, mivel a betegség segít a halálra felkészülnünk, akkor is ha betegség a halál közelébe sodor bennünket, meg akkor is, ha az még viszonylag messze van, de csirájában hordja a halál lehetőségét. A váratlan halál nem kívánni való dolog, mivel a szenvedés segítségével készülhetünk fel arra, hogy az Úr előtt megjelenjünk, hogy kövessük az Úr hívását. Mindenkinek azt kell kívánnunk, hogy lehessen készen az Úrnak igent mondani. Első súlyos műtétemet megelőzően egy hölgyet látogattam meg egy luganoi kórházban. Azt vettem észre, hogy ez a hölgy, bár mindig részt vett a székesegyházban mondott miséken, hívő volt, buzgó, odaadóan imádkozott, mégsem sikerült elfogadnia a tényt, hogy meg kell halnia. Elmentem meglátogatni őt, hogy segítsek neki megérteni, hogy most az a lényeges, hogy az Úrnak ezt a hívását elfogadja, bármennyire idő előttinek tartja is ezt. Mindez problémákat vetett fel bennem mindaddig, míg én is meg nem betegedtem. Ekkor már tökéletesen megértettem, hogy ez az asszony, bár rendes keresztény volt, azért nem fogadhatta el a halál pillanatát, mivel gondolom ugyanazok a kísértések érték, amelyeken és is szép sorban átestem. A halál a kísértés pillanata, a betegségnek pedig prófétai jellege van, mivel megelőlegezi nekünk azokat a kísértéseket, amelyeket a halál hoz nekünk. Ezek az értelmünkből fakadnak és azt a személyt ragadják meg, akinek súlyos betegsége halállal végződhet. Aki ebben a helyzetben van, az valóban felveti magának a következő kérdéseket: “miért éppen én?”; “mi rosszat tettem?”; “mindig arra törekedtem, hogy gyermekeimet jól neveljem, most mégis meg kell halnom”; “ez igazságtalanság”. Úgy érezzük, mintha a halál egy igazságtalan tényként közeledne. Az élet mintha becsapott volna, olyan dolog ígéretének tűnt, amely szertefoszlott egy látszólag semmiféle ígéretet nem tartalmazó végben, ahol többé nem valósul meg semmi. Végül arra gondolunk, hogy jobb nem is élnünk, mint így meghalnunk. Ezek azok a kísértések, amelyek a halálhoz közel álló emberben támadnak; a beteg emberben, aki tudja, hogy meg is halhat. Érzi ezeknek az ellenvetéseknek az ütközését, amelyek valószínűleg az értelmünkből fakadnak. És létrejön a lázadás. Megértettem, hogy az a hölgy olyasmit tapasztalt meg, ami nem csupán az ő sajátossága, de amely főleg az én tapasztalatommá vált és amely valószínűleg mindenki tapasztalata. Lázadás a halállal szemben, amelyet egyes esetekben betegség előz meg. Ez történt egyébként Jézus személyében is, ezáltal vált tapasztalata egészen emberivé. Őbenne mindaz bekövetkezett, amit az ember léte során megélhet és megtapasztalhat. Éppen a halállal szemben szerezte azt az emberileg elképzelhető legmélyebb tapasztalatot, amikor vért izzadott a Getszemáni kertben. Mindazoknak az erőszakos cselekedeteknek közepette, amelyeknek ma tanúi vagyunk, még sohasem hallottunk olyat, hogy valaki a hallállal szembekerülve vért izzadott volna. Mégis Jézus – mondja az Evangélium – vért izzadott. Ez azt jelenti, hogy az ő halálfélelme szinte meghaladta az emberi tapasztalat határait. Vagyis ő valóban félt attól, hogy eltűnik a semmiben, hogy visszafordíthatatlanul süllyed el egy mély szakadékban, amely bezárul felette és nyomtalanul elragadja személyes életünket. A kereszten ezt kiáltotta: “Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?”, Egy ószövetségi zsoltárt idézett, amely ezekkel a kétségbeesett sorokkal kezdődik, majd a reménység, az Úrba vetett bizalom irányában oldódik fel. A kereszten nyomatékosította e tapasztalat első felét, amelyet a zsidó nép költői hangon és stílusban így fogalmazott meg: “Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?”. Ebből a tapasztalatból nekünk is kijut a részünk. A halállal szemben nekünk is az a benyomásunk, hogy Isten elhagyott minket. Mi nem izzadunk vért, mivel mi önmagunkban nem valósítjuk meg a Jézusban jelen levő emberiség minden erejét, ugyanis Jézus magában foglalta mindannyiunk tapasztalatát. Ezért az ő tapasztalata annyival pontosabb volt, amennyivel mélyebb és fájdalmasabb. Tehát nemcsak mindnyájunkban támad az a kísértés, hogy kivonjuk magunkat Isten akarata alól, nemcsak mindnyájan fáradozunk azon, hogy saját életünket az Úr hívására állítsuk be és valóban “igent” mondjunk az Úrnak, fenntartások nélkül és a lehető legteljesebb átláthatósággal, hanem maga Jézus is ezt a tapasztalatot szerezte. Ez vigasztalásunkra szolgál, segít bennünket annak megértésében, hogy nem kell kétségbeesnünk, mert ahogyan Krisztusnak sikerült ezen a kisértésen túllépnie, kérve az Urat, hogy az Atya akarata teljesüljön és ne az övé, úgy mi is megtehetjük azt. Nekünk is meglesz az erőnk, meglesz a kegyelmünk ahhoz, hogy arra kérjük az Atyát, inkább az ő akarata teljesüljön, mint a miénk. Ami lehetséges volt Jézus Krisztusnak, az lehetséges számunkra is. De ehhez a pillanathoz nem szabad felkészületlenül érkeznünk, mert különben nagyon nehéz dolgunk lesz. A betegség nemcsak prófétai körülmény, amely megelőlegezi azt, ami az utolsó pillanatban bekövetkezik; nemcsak az a pillanat, amikor személyünkben előbukkan az a kisértés, hogy fellázadjunk az Úr ellen, ahogyan az Jézus személyében történt az Atyával szemben. A betegség kegyelem is. Nagyon nehéz azt mondani, hogy a betegség kegyelem. Talán nekem sem sikerült volna ezt igazán kimondani. Azt mondani, hogy a betegség kegyelem, a jó érzésbe ütközik, látszólag az értelembe is. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy mi következik be egy betegség folyamán, akkor megértjük, hogy ez így van, hogy a betegség kegyelem. Mindnyájan félünk vagy félnénk attól, hogy ezt egy másik személy előtt állítsuk. Mégis mélységesen igaz. Mert ha megvizsgáljuk, hogy mi megy bennünk végbe a betegség alatt, hogy a betegség mit idéz elő bennünk, ha keresztény módon éljük meg, rájövünk arra, hogy személyünkben óriási változás következik be. A betegség kezdetétől a befejezéséig úgy érezzük, hogy mélységesen megváltoztunk, nem vagyunk már azok, akik voltunk: ebben rejlik a kegyelem. Ezért igaz, hogy a betegség kegyelem. De csak utána mondhatjuk. Ha előbb mondanánk, olyan mintha elsietve mondanánk és mintha egy ideológiát hirdetnénk. Ha viszont a szerzett tapasztalatból indulunk ki – már pedig biztos vagyok abban, hogy ezt a tapasztalatot bizonyos mértékben megszereztem – mondhatjuk, hogy a betegség kegyelem és kegyelemként kell tudnunk megélni. A betegség ugyanis megváltoztatja Istenhez való kapcsolatunkat, biztosan közeledünk feléje, többet imádkozunk, ha csak azért is, hogy gyógyulásunkat kérjük; ami jogos érdekimádság. A betegség következtében megérezzük az időt, és ezt más módon éljük meg mint annak előtte. Rájövünk arra, hogy az élet rendkívül értékes, hogy ez a legnagyobb adomány, amelyet az Úrtól kaptunk. Felfedezzük, hogy az idő intenzitása más, mint annak előtte, nem annyira azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket tennünk kell, hanem személyünk egzisztenciális tapasztalatára vonatkozóan. Érezzük, hogy az idő rendkívül értékes, mivel sürget, mivel már nincsen lehetőségünk elpocsékolni azt úgy, mint annak előtte. Az idő konzisztensebbé válik, olyasmivé, amit a lehető legintenzívebben óhajtunk élni. A betegség megváltoztat bennünket, mivel szinte kézzel tapinthatóvá teszi a bennünk rejlő magányt. Egy betegség során valóban vannak olyan pillanatok, amikor az ember megérzi, hogy végső soron a kérdés neki – és csak neki – van feltéve. Senki sem helyettesítheti. Senki sem cselekekedhet vagy szólhat az ő helyében. Érzi saját végességét és ebből a végességből megérti, hogy csak egyetlen Személy van, aki megtöltheti, mivel ez a személy olyasvalaki, aki nagyobb őnála, az, aki az életet adta nekünk. Felfedezzük, hogy az emberi tapasztalat alapján a magány leküzdhetetlen; a személyes magányt életünk egyik helyzetében sem küzdhetjük le. Akár megházasodunk, akár pappá szentelnek, akár az Úrnak szenteljük magunkat, van egy pont az életünkben, amikor mindig egyedül állunk az Úr előtt és senki kívülről nem segíthet oly módon, hogy személyünk helyébe lép. Ez miközben kinyitja előttünk az ajtót, annak a ténynek a felfedezésére ösztönöz bennünket, hogy egyedül Isten tudja kitölteni a bennünk levő emberi magányt. Talán ebből a néhány dologból is megérthetjük, később saját tapasztalatunkból is felismerjük majd, hogy a betegség valóban kegyelem számunkra. Az elmondottak eleinte teljesen tévesnek vagy abszurdnak tűnhetnek, de annak elemzéséből, ami személyünkben bekövetkezik, mélységesen igaznak bizonyul az az állítás, hogy a betegség kegyelem. Van azonban egy feltétel, amelynek átgondolását utoljára hagytam. Mindaz, amit mondtam, csak akkor igazolódik be bennünk, ha sikerül a betegséget elfogadnunk. A legfontosabb amit tennünk kell, a betegek iránti első személyes hozzáállásunk az legyen, hogy mi is fogadjuk el azt, ami ránk vár és hogy segítsük a többieket is ugyanannak megtételében. Segítenünk kell a betegeket, hogy fogadják el helyzetüket. “Aki apját, anyját, testvéreit szereti…” Jézusnak ez ez evangéliumi állítása – bár nem szándékozik a példát kimerítően megmagyarázni – segít bennünket ennek átgondolásában. Jézus valóban azt állítja, hogy ha valaki más személyt vagy dolgot “Jobban szeret, mint engem, nem méltó hozzám”. Ha tehát az egészséget a legnagyobb értékként szeretjük, nem vagyunk méltók Jézus Krisztushoz. Meg kell tehát tanulnunk szívünkben leplezetlenül, kibúvók nélkül elfogadni – a kibúvó a legravaszabb kísértés – olymódon, hogy valóban teljes őszinteségben állhassunk Isten elé. A betegség elfogadása az a feltétel, amellyel az prófétai jellé válhat, az a körülmény, amelyben leküzdjük az életünk egész folyamán bennünk levő kísértéseket. Azáltal érthetjük meg a betegség kegyelmi voltát, hogy belülről megváltozunk. A elfogadás az az előfeltétel, amelynek bennünk kell lennie, amelyet Isten kegyelemként adhat, mivel magunktól nem tudjuk teljesen megvalósítani. Ha megbetegedtünk, az legyen az első dolgunk, hogy elfogadjuk ezt a helyzetet az Úr előtt. Ezáltal hagyjuk, hogy létünknek ez az új helyzete valamennyi jótékony hatását, jó következményét kifejtse, mégha a világ nem is osztozik ebben. Csak ezt akartam nektek mondani és amit mondtam, azt meg is éltem, nemcsak kigondoltam. Még annyi mást is kigondoltam – az íróasztal mellett, ahogyan mondani szokás -, mégpedig azért, hogy megmondhassam, miért adta meg az Úr nekem – remélem – a betegség elfogadásának kegyelmét. És azért is gondoltam ki, mert megpróbáltam bizonyos módon megélni azt, ami velem történt, ez pedig pontosan ugyanaz, mint ami bármely más személlyel megtörténhet. Ezért tette jól a Caritas, hogy meghívott engem, ismertessem veletek ezt a tapasztalatot, amelyből kissé a betegségről szóló előadás lett. De ez az előadás nem válik külön attól a tapasztalattól, amelyet az Úr megszereznem engedett. Nem könnyű azt mondanom, hogy köszönetet mondok ezért az Úrnak, mert ez olyan, mintha megköszönnénk neki, hogy valamilyen alapvető dolgot vett el tőlünk, például az egészséget. Nekem sem könnyű, senkinek sem könnyű, a Pápának sem, mivel ezzel legérzékenyebb pontunkat érintjük, amely igazabb és életbevágóbb minden más emberi tapasztalatunknál, azt, hogy igazán őszinték legyünk az Úrral szemben, amikor szembesülésünkkor Róla és magunkról szólunk.

Kérdések a közönség részéről

Hallottam, hogy egy fiatalember azt mondta: “Nem félek a haláltól, amitől félek, az a szenvedés…” Talán e fiatalember részére a szenvedés és a halál közötti kapcsolat nem volt eléggé világos? Mintha az lenne a benyomásom, hogy Isten előtt könnyebb őszintének lennünk, míg néha, amikor megbetegedtünk, a környezet, amelyben élünk, még nehezebbé teszi, hogy szembesüljünk szenvedésünkkel, mivel már kissé idegennek érezzük magunkat és lehetőségeinkben korlátozottaknak. Hogyan küzdhetjük le ezeket a nehézségeket?

Püspök úr, betegségének ebben az időszakában Ön példásan megmutatta nekünk, hogyan fogadhatjuk a gyógykezelést megbékülve, mert Ön nem vonta ki magát egyetlen kezelés alól sem, túltéve magát a terápián. Közölte velünk és megtanított arra, hogy mindez az Ön számára mennyire alkalom volt az érésre. Egyébként nem rövidítette meg apostoli és szolgálati feladatait sem. Hogyan tudunk mi orvosok, ápolószemélyzet és minden egészségügyi dolgozó betegeinket meghívni arra, hogy tegyék magukat túl a betegségen? Éppen azt tapasztaljuk, hogy pácienseink gyakran azonosulnak a beteg szerepével és csak azért élnek, hogy gyógykezeltessék magukat. Hogyan tudnánk összefogni és a betegségről olyan gondolatot táplálni beléjük, amely segítségükre van abban, hogy ne azonosítsák személyüket a betegséggel?

Szerettem volna egy kérdést feltenni a gyermekek betegségével kapcsolatban, mivel Ön a felnőttek betegségéről beszélt, akik számot tudnak vetni betegségükkel és élni tudják azt. Amikor Lourdesba mentünk és láttuk, hogy a gyerekeket a medencékhez viszik, számolhattunk a betegség és a reakció minden típusával. Szeretném tudni, hogyan szembesülhetünk a gyermekek betegségével?

Csatlakozom ahhoz, amit a gyermekek betegségéről mondtak. Egy családról van szó, amely elveszíti egyik gyermekét, mivel az a kábítószer rabja és nem lehet rajta segíteni. Hogyan fogadják ezt el? Van aki a Szűzanyához fordul gyermekével a térdén és azt mondja: felajánlom neked, Uram… de ez kemény dolog. Absalom halála pillanatában Dávid is így kiáltott fel: fiam Absalom, miért nem haltam meg inkább én tehelyetted?

Pap vagyok és ahhoz a kérdéshez csatlakozom, amelyet az előbb egy orvos tett fel, csakhogy én miránk papokra vonatkoztatom, gondolom, hogy ez nagyon fontos pontja lehet a betegek pasztorálásának. Én magam gyakran szenvedek súlyos betegségekben és Püspök úr, Önhöz hasonlóan megértettem, hogy mit jelent szenvedni, de nekünk papoknak gyakran nincsen világos álláspontunk arra vonatkozóan, hogyan is közelítsük meg a beteget, hogy azután, ha lehetséges, elnyerjük bizalmát betegsége és ezáltal Isten elfogadására.

Eugenio püspök válaszai

Gondolom, hogy eléggé általános az a megállapítás, hogy a fiatal könnyebben hal meg a felnőttnél vagy akár az idős embernél. Miért? Nem tudom megmagyarázni, de az a benyomásom, hogy ebben az esetben is a már mindnyájunk által megszerzett tapasztalatból indulhatok ki és azt mondhatom, hogy a fiatal még nem fogja fel teljesen az élet jelentőségét, kevésbé mesterkélt és kevésbé ragaszkodik az élethez. Nagyon gyakori, hogy az idős emberek, ahogy a korban előrehaladnak, sokkal jobban ragaszkodnak az élethez. Olyan átfogó tapasztalatot szereztek róla, hogy nehezebben bírnak elszakadni tőle. Gondolom, hogy ez lehet a magyarázata, de ez a személyes benyomásom.

Hogyan segíthetünk másokon? Nem segíthetünk másokon, ha mi magunk sem erősödtünk még meg, a másoknak tartott egyszerű előadás ilyenkor nem segít. Nem fogalmazhatjuk meg, nincsen a kellő időben, ha mi nem azonosulunk azzal, amit mondunk. Azonosuljunk minél jobban azzal, amit mondunk. Minél inkább alapul az, amit mondunk és amit valóban gondolunk, azon ami bennünk van, az általunk szerzett tapasztalaton, annál inkább vigasztalhatjuk meg a beteget. Még hátramarad az a kérdés, hogy mily módon közelítsük meg a beteget. Úgy gondolom, hogy nincsen olyan megközelítési mód, amely pótolhatná személyes igazunkat, amikor egy beteggel beszélünk. Igazaknak kell lennünk és meggyőződve kell lennünk arról, amit mondunk, annyira, hogy személyesen át kell élnünk, csak úgy lehet több esélyünk arra, hogy egy másik személyen segíthetünk. Ez az előadás kissé egybefonódik annak a papnak a felszólalásával, aki azt mondta, hogy mi papok nem szoktuk meg eléggé, hogy a betegség és a halál kérdésével szembesüljünk. De ez mindenkire érvényes, mivel a beteg előtt a vigasztalás nem attól függ, hogy ki pap és ki szakember, hanem attól, hogy ki tudja a helyes szavakat mondani, mivel a vigasztalás nem azt jelenti, hogy a problémával pszichológiai szinten kell szembesülnünk. A vigasztalás azt jelenti, hogy a másik embernek azokat a szavakat mondjuk, amelyek valóban élni segítik, amelyek egy értéket jelölnek meg előtte. Egy beteg nem vigasztalódik meg attól, ha azt mondjuk neki: “nézd csak, hiszen meg is gyógyulhatnál”, és részben eltitkoljuk előtte az igazságot, hanem attól vigasztalódik meg, hogy igaz szavakat mondunk neki. Az Evangélium szavai mindig igazak és vennünk kell a bátorságot, hogy ne saját szavainkat mondjuk, hanem az Evangéliumét, mégha az emberek szemében képtelenségnek tűnhetnek is. Mondanunk kell, hogy a betegség kegyelem, de ezt tudnunk kell helyesen mondani és meg kell rá találnunk a megfelelő pillanatot, meg nem is úgy kell ezt neki mondani, hanem másként. Meg kell értetni a beteggel, hogy változik, hogy változhat, hogy például a betegség révén kiengesztelődhet az övéivel. Annyi módja van annak, hogy másképpen mondjuk azt, ami egyenesen kimondva lehetetlennek tűnhet, de egy betegnek, egy a végét járónak azt kell mondanunk: nézd, magad is megállapíthatod, hogy betegséged megváltoztatott téged, ezzel az Úr nagy kegyelemben részesített. Ily módon az illető személyt belső létének mélységéig vigasztaljuk meg, mivel megérti, hogy ami vele történt, nem haszontalanság, nem igazságtalanság, nem az élet becsapása, amellyel szemben fel kell lázadnia. Az igazi, nem hamis vigasztalás igaz szavakból születik, nem hamisakból. Ez így van, akár papok vagyunk, akár apácák, akár világiak! Tudnunk kell ugyanazokat a dolgokat mondanunk. Azért, hogy valaki pap, még nem okvetlenül szükséges, hogy sikerüljön neki mondani, még ha hivatásosnak is látszhat ebben az ügyben. A pap nem szükségszerűen a legjobb helyzetben lévő személy a helyes szavak kimondására. Mindnyájan meg vagyunk híva a vigasztalásra, ez a keresztény feladatok része. Az irgalmasság cselekedetei a keresztények tennivalói közé tartoznak, elvégzésükre meghívást kaptunk. Nem többletfeladatok, részei annak, amik vagyunk és tapasztalatunk kifejezői. Csak akkor fogjuk ezeket végezni, ha valóban mély a hitünk, ezért végzésük módjára a következőket mondom: hogy valóban erősítést adhassunk a betegeknek és a haldoklóknak, előbb nekünk kell tudnunk sajátmagunknak is igaz szavakat mondani..

Ami a gyermekeket illeti, a gyerek gyerek mind az életben, mind a halálban, abban az értelemben, hogy nincsen azon a fokon, hogy ugyanazt a tapasztalatot szerezze meg mint a felnőtt. Ezért a gyermek teljesen arra a tapasztalatra korlátozódik, amelyet képes megszerezni. A betegséget illetően a gyermek nem bírja a vele történtek jelentőségét úgy felfogni, ahogyan azt egy felnőtt megtehetné, ezért minden viszonylagos. Ettől függetlenül úgy kell a gyermeket is nevelni, hogy a betegségéből minden jót kiszedjen. Segíteni kell őt, ahogyan abban is segítjük, hogy a keresztény szentségi tapasztalatot a lehető legjobb módon élje, de mindig számon kell tartanunk azt, hogy az ő emberi fejlettségi foka már eleve nem teszi számára lehetővé az olyan teljes tapasztalatok szerzését, mint amilyeneket egy felnőtt szerezhet. Biztosak vagyunk abban, hogy a gyermek képes mindent megérteni, amikor édesanyja megtanítja a keresztvetésre és mondja neki, hogy Isten az atya. A gyermek megérti, hogy Isten nem úgy atya mint az ő édesapja, hogy ez valami más, nem tudná megmagyarázni, de ráérez a valóságra, amely az Istenre alkalmazott atya szó mögött rejtőzik. Ezt mi is megértettük. A hit ösztönös felfogás, amely nem tud mindig magyarázatot adni arra, amit felfog, de felismeri azt, hogy igaz, erre alapul az egész pedagógia: a pedagógia általánosságban keresztény pedagógia. Megmagyarázhatjuk a gyermekeknek a misztériumokat, közülük a legnagyobbat – a Szentháromság misztériumát – is és megmondhatjuk a gyermeknek, hogy Isten emberré lett és hogy Szent József az ő nevelőatyja volt. A gyermek ezt megérti. Így van ez a betegséggel is, ha azt mondjuk a gyermeknek, hogy az Úr mindenképpen jót akar neki, megérti ezt. Csak nekünk legyen ehhez annyi erőnk, bátorságunk és meggyőződésünk, amennyire fontos ezt elmondanunk neki.

Ha egy anya elveszíti gyermekét egy balesetben vagy kábítószer révén, ugyanazt kell neki mondanunk, mint az előbb: nehéz lesz, sőt bizonyos helyzetekben lehetetlen is, de meg kell kísérelnünk, hogy ezeken az embereken segítsünk annak elfogadásában, ami velük történt. Mivel innen kezdhetünk el építeni, ha ez az előfeltétel nincsen meg, nem vigasztalhatjuk meg az illetőt, mert sohasem fogja megérteni. Amit mondanunk kell, az hosszú is lehet és hatása személyes hitünkkel arányos, de nincsen más járható út, mint hogy mindenkinek, bárkinek, bármilyen helyzetben levőnek a teljes igazságot mondjuk: azt, amelyet az Evangéliumban találunk. Nem lehet más, ennél hatásosabb szövegünk. A keresztény hit megvigasztal minket, mivel megérteti velünk a dolgok jelentését és nem kell azt máshol keresnünk, mint abban amiben hiszünk. Aki nem hisz, azzal próbálja a másikat megvigasztalni, hogy elmondja azt, ami a másikban van, nekünk a másikat úgy kell megvigasztalnunk, hogy elmondjuk azt, ami bennünk van, aminek mi vagyunk a hordozói, a tanúi. Ez az igazi vigasztalás, egyébként a másik vigasztalására tett kisérletként végződik. Gyakran ez történik, ha valakit csapás ér és elmennek a családhoz és annyi hamis, banális szöveggel próbálják az illetőt megvigasztalni. Leginkább azzal vigasztaljuk meg az embereket, hogy fájdalmukhoz fizikai és morális jelenlétünket mutatjuk meg, bár az esetek többségében véleményem szerint jobb volna, ha befognánk a szánkat, mivel olyan dolgokat mondunk, amelyek egy keresztényre semmi hatással nincsenek. Gondolom, hogy minden kérdésre válaszoltam.

Köszönöm nektek, de mielőtt befejezném, még a következőt szeretném hozzáfűzni: abban a mértékben, amelyben sikerült nekem megértetni veletek valamit a betegség kérdéséből vagy megerősíteni benneteket abban, ami már az elmétekben és szívetekben megvolt, szeretném figyelmeteket felhívni arra, mennyire fontos, hogy a betegek társai legyetek. A keresztények váljanak a betegek társaivá. Ehhez idő kell, nagylelkűség kell, le kell győznünk önmagunkat, de ez olyan vigasztaló cselekedet az emberek felé, amelyet el kell végeznünk, nem vonhatjuk ki magunkat ez alól. A betegek szentsége megérteti velünk, hogy az Egyház abban a pillanatban, amikor valaki beteg, imára köréje gyülekezik. A betegek szentsége olyan cselekedet, amely a kereszténységet megelőző kultúrákban általában nem létezett, a betegek a társadalom peremére szorultak. Szent Jakab levelében ezt mondja: (hogy ezt mondja, az annak a jele, hogy adddig még nem történt meg): “Ha valaki megbetegedett, hívjátok a véneket, a presbitereket vagy más hívőket, hogy kenjék meg ezt a beteget olajjal és imádkozzanak vele, hogy személyében bekövetkezzék a szabadulás.” A betegek körülvevése, amelynek sokkal jobban ki kell alakulnia, mint ahogyan az a mai napig történt, csupán egy megújuló keret a betegek szentségének kiszolgáltatásához, de pontosan abba a vonalba esik, amelyről Szent Jakab ezt mondja: “Gyűljetek köréje és imádkozzatok vele, vigasztaljátok, igaz szavakat mondván”. Ez nem két külön dolog, a betegeknek olykor a betegek szentségét is kiszolgáltathatjuk, de általában a keresztény élet gyakorlataként ki kell fejlesztenünk a betegek körülvevését. Annyi csoport van, amely összegyűlik és ennek megtételére szerveződik. Mi ennek megtételére is hivatottak vagyunk, nincsen olyan az életben, amire ne lennénk hivatva, mindent meg kell tennünk. Ma este azt mondom nektek: körül kell vennünk a betegeket sokkal tudatosabban, mint ahogyan ezt eddig tettük. Köszönöm nektek.

1994. Karácsony

1994. Karácsony

Kedves paptestvéreim, kedves testvéreim és nővéreim az Úrban!

Jézus születésnapja nekünk keresztényeknek már önmagában is a kimondhatatlanul nagy öröm napja. Arra a pillanatra emlékezünk, amikor Isten a világnak megmutatkozott, mégpedig egy bölcsőben síró és mosolygó gyermek alakjában – karácsonykor ezt elevenítjük fel. Egy gyermek születése, bármilyen körülmények között is történjék, az élet legfájdalmasabb helyzeteiben is, mindig egy mágikus pillanat és mindenkiben nagy ünneplésre ébreszt kedvet. Nekünk keresztényeknek Jézus születése az öröm napja, olyan oknál fogva, amely még mélyebben fel sem mérhető. Ez olyan öröm, amely nemcsak egy emberi eseményből fakad, de abból a tényből is, hogy ez a gyermek a mi Megváltónk. Ezzel a Gyermekkel kezdődik üdvtörténetünk, amely azon túl, hogy valamennyi bűn bocsánatát hozza meg nekünk, azt a lehetőséget is megadja, hogy Isten valódi arculatát – a Szentháromságot – megismerjük. A Karácsony mégis olyan öröm pillanata, amely sohasem különül el a fájdalomtól. Az első Karácsony sem volt más, az a Karácsony, amelyen Jézus testileg és valóságosan megszületett a názáreti Máriától, mivel nemcsak a testi nélkülözések zavarták meg nagyon hamar a Szent Család örömét, hanem az attól való félelem is, hogy valaki lehetetlenné teszi a Gyermeket. Mégis az a sok-sok Karácsony, amelyeket a keresztények szörnyű fizikai és morális szenvedések között ünnepeltek, sohasem veszítették el a Krisztus születése által előidézett, meg nem szüntethető örömnek ezt a pillanatát. A keresztény Karácsony mindig magával hordja az öröm és a fájdalom tapasztalatát. A Szent Ambrusi liturgia egyik szövegében a szent szerző megkérdezi a pólyába csavart Jézustól: “Quare rubicunda vestimenta tua?”; miért foltos már a ruhád a kereszt vérétől? Kedves testvérek és nővérek, éppúgy mint Urunk születése napját, éppúgy mint számos keresztény karácsonyát és a világon a férfiak és nők túlnyomó többségének karácsonyát, az enyémet is, nemcsak az öröm szinezi be, hanem egy kissé a fájdalom is. Valóban Bernben, közvetlenül Szent Karácsony előtt egy ortopéd sebészeti műtétet végeztek el rajtam a medence táján. Nyílvánvaló, hogy egy a mieinkhez hasonló, ragyogóan felszerelt modern kórházban végzett sebészeti beavakozással járó fizikai és morális szenvedés semmiképpen sem hasonlítható ahhoz a fájdalomhoz, amelyet Krisztus a kereszten elszenvedett, vagy ahhoz, amely milliárdokat kegyetlenül sújt. Mégis van összefüggés a szenvedésnek e különböző megnyílvánulásai között: mégpedig az, hogy mindnyájan, akik szenvedünk, függetlenül szenvedésünk súlyától, Krisztus példáját követve és beléje vetett hittel, a megtisztulás és a vezeklés kútfőjévé válhatunk a magunk által elkövetett rosszért, a társadalmunkban és az egész világon elkövetett rosszért. Nagyon jól tudom, hogy a szenvedők túlnyomó többségével összehasonlítva nagyonis kiváltságosan élhetek azáltal, hogy engem imáitok kísérnek. Tudom, hogy nektek köszönhetően az imák nagy vagyonát halmozhattam fel, amely lehetővé teszi, hogy minden nehézséget legyőzhessek, ahogyan ezt lehetővé tenné bármely más személynek is. A legnagyobb nehézség egyébként nem a fizikai és morális szenvedésből mint olyanból származik, sokkal inkább abból, hogy el tudjuk-e fogadni a betegséget mint annak jelét, hogy Isten jelen van életünkben. E jellel szemben azt a meghívást kapjuk, hogy magunkban kimondjuk az “igent”, ahogyan arra a keresztény mintaimádság, a Miatyánk is felszólít: “legyen meg a te akaratod”. Krisztus részére sem a kereszt volt a legnehezebben legyőzhető momentum, hanem a Getszemáni kert, amikor vért izzadva világosan felismerte azt, hogy meg kell ígérnie az Atyának akarata teljesítését: “Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd”. (Lukács, 22,42). Biztos vagyok abban, kedves híveim, hogy püspökötök megsegítésére mondott imáitoknak ez az óriási vagyona, amelyet ezekben az években tőletek gyűjtöttem, ebben az esetben is rendkívül hatékony lesz. Éppen e bizonyosság adta erő révén követek el minden lehetőt, hogy az Úrtól ezt az új nehézséget elfogadjam. De ugyanolyan biztos vagyok abban is, hogy az a segítség, amelyet nekem adni készültök, jótékonyan fog visszahatni sajátmagatokra, családotokra és azoknak a személyeknek a körére is, akik nektek a legkedvesebbek. Annak ellenére, hogy bizonytalan azoknak az öröme, akik ezt az éhségtől, erőszaktól és háborútól gyötört karácsonyt megélik, kérem az Úrtól, hogy mindnyájatokban, családotok körében, gyermekeitek és barátaitok társaságában az öröm momentuma és kifejezése kerekedjék felül mindazon, ami elhomályosíthatná. A “Boldog Karácsonyt” kívánság, amelyet szokás szerint egymással váltunk, tartsa meg érintetlenül jelentését és jó előjelét: legyen a Jézus Krisztusba vetett hitünk megnyílvánulása, amely hála annak a ténynek, hogy születésével, halálával és feltámadásával megváltott minket, minden hívőnek lehetővé teszi, hogy legalább Karácsonykor a mély hála és öröm pillanatát élje.

† Eugenio püspök.